Mozart-nap 4.: Gran Partita

Solti terem

Mozart: B-dúr szerenád fúvósokra ('Gran Partita’), K.361            

Vezényel: Takács-Nagy Gábor 

Közreműködnek: Rózsa Gerda, Ella Dániel oboa, Klenyán Csaba, Puha György klarinét, Pápai Ákos, Salamon György basszetkürt, Stefán Zsófia, Beleznai Anna fagott, Tóth Bálint, Hamar Máté, Kocsis A. Zsolt, Varga Hunor kürt, Buza Vilmos nagybőgő
 

Jegyvásárlás

Wolfgang Amadeus Mozart: B-dúr szerenád (Gran Partita), K 361

A mű keletkezését a Mozart-műjegyzék első összeállítója, Ludwig von Köchel még 1780-ra, Mozart salzburgi tartózkodásának utolsó időszakára datálta. Ennek a besorolásnak egyértelműen ellentmond a klarinétok és kiváltképp a ritkaságszámba menő basszetkürtök szereplése a partitúrában: akkoriban ezeknek a hangszereknek egyikére sem számíthatott Mozart Salzburgban. Alfred Einstein már későbbi időbeli elhelyezést javasolt, 1781 tavaszát-nyarát, Mozart bécsi letelepedésének első hónapjait. A legújabb kutatások azonban azt az álláspontot képviselik, hogy a B-dúr szerenád még ennél is későbbi kompozíció.

A „Gran partita” felirat a szvitszerű felépítésre, hét tétel egymásutánjára, s talán a darab nagyobb terjedelmére utal. Érdekes, hogy Mozart e tételek némelyikében más műveinek témáihoz nyúlt vissza; a hetedik tétel, a záró rondó főtémájában például egy gyermekkori kompozícióhoz, a 9 évesen, 1765-ben, Londonban írott négykezes C-dúr zongoraszonátához. A B-dúr szerenád hatodik, variációs tétele a Mannheimban komponált C-dúr fuvolanégyes Andantinójával egyezik, de itt nem dönthető el egyértelmen, hogy a fuvolanégyes keletkezett korábban.

A változatosság igénye fontos szempontot képvisel az ilyen sok tételes, terjedelmes kompozícióban. A karakter-változatosság elvét tükrözi már a hét tétel egymásutánja is: a nyitó allegrót menüett-tétel követi, majd adagio, utána újabb – második – menüett; ezután újabb lassú tétel, majd a fuvola-kvartettből átültetett variációs andante, s végül gyors záró rondó. A kontraszt és változatosság elvét elégítik ki ezen felül a több-triós menüettek is, amelyek jellegzetesen a szerenád- és divertimento-műfaj tételtípusai közé számítottak régtől fogva.

Meglepő kontraszt-effektussal találkozunk az ötödik tételben, az Esz-dúr hangnemű Adagióban. A tételt megszakító c-moll Allegretto, sietős tempójával, burleszkszerűen szaporázó fagott-basszusaival és „török-induló”-hangjával mintha az égből pottyant volna ide hirtelen, hogy egyszeriben megkérdőjelezze az Adagio elégikus áhitatát.